Ezt „életkori krízisnek” is nevezhetjük, hiszen természetes része életünknek ez az akár évtizedekig is tartó, szakaszokban zajló folyamat, amikor szüleink gyermekéből önálló személyiséggé válunk. Nehéz folyamat, hiszen fel kell adnunk a szülőkről őrzött idealizált, máskor hasított, idealizált/leértékelt képeket. Érzelmileg nehéz lehet feldolgozni a szinte törvényszerű ambivalenciákat. Lehet erőltetett a leválás, mégsem valódi, ha az érzelmi feldolgozás nem vagy csak részben ment végbe. Másrészt az is nehéz, hogy nem mondják meg, mit tegyünk, a döntéseink jó és rossz következményei is minket érintenek. Gyakran nem könnyű feladni az „omnipotens gondoskodó” iránti vágyunkat, aki minden rossztól megment minket.
A szülők oldaláról a gyerekek elengedése ugyanígy érzelmi munkát kíván. Fontos a szülői funkció, az önértékelésben is jelentős része lehet annak, hogy valakiről tudunk gondoskodni. Lemondani erről, megbízni a felnövő gyerekben, elfogadni, hogy esetleg nem úgy intézi a dolgait, ahogy a szülők számára jónak tűnik - mindez sok nehézséggel, szorongással és haraggal járhat. Megváltozik a kapcsolat, a fizikai gondoskodásról, ellátásról áthelyeződik a hangsúly a lelki színtérre. A felnövő gyereknek ugyanakkor sokat jelent, hogy szülei bíznak benne, elfogadják a saját gondolatait, választásait és lelkileg támogatják céljai elérésében. Jó esetben sikerül átmenteni a bizalmas, jó kapcsolatot úgy, hogy közben a felnőtt gyermek autonómiája sem sérül.